Néha azon kapom magam, hogy kimerültem. Valahogy, ha a kezembe akad egy kedvemre való regény, akkor időtlenségbe sodródok és erőt vesz rajtam a letargia. Letargia a valósággal kapcsolatban. Én ugyanis rettentően szeretek belefeledkezni az olvasásba, olykor még a kötelezettségeimről is elfeledkezem miatta. Mint ahogy most is történt. Csak olvasok, és azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a fergeteg, hogy nem foglalkozom semmivel. Mint egy függőség. Aminek megvannak az árnyoldalai is természetesen.
Úszik a lakás, egyre szaporodnak a teendőim, nem érem utol magam. A gyerekekkel és Férjjel is kevesebb időt töltök. Tulajdonképpen el tudnék lenni így hosszú hetekig. Hogy ez miért baj Mert ezzel a függőséggel párhuzamosan a nyakamba kapom a kimerültséget is. Néha még magamnak is nehezen vallom be, de igen, én is kimerülhetek. Lehet 2 hétig a lakás egy kisebb káosz, felhalmozódhatnak a tennivalók, és igen, teszek a család magasabb igényeire. ( Anya, velem játssz, léééécíííííí, Drágám, bújjunk össze….. brrrr) Ezekben a teljes kimerültségben töltött napokban semmi máshoz nincs kedvem, mint olvasni és zenét hallgatni. Hogy azon gondolkozzam, mi lesz az ebéd a következő napon, vagy hogy mióta nem voltak a virágok meglocsolva? Ugyan, ezek kisstílű problémák.
Meglehet, mindez olyan érzést kelthet másokban, hogy igénytelen vagyok. Pedig nem. Csak egyedül vagyok. és már nagyon beleuntam a robotba, meg abba, hogy a magányom ellenére soha nem tudok annyi időt egyedül lenni, hogy utolérjem magam. Szóval inkább olvasok, becsukom a szemem, és várom azt a legközelebbi napot, amikor kicsit kitisztul az ég, a gyerekek sem férj nincs itthon, és én végre nekiállhatok összekapni a lakást, mert azért mégis csak idegesít, hogy nálam soha nincs pedáns rend…..
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: