Így igaz. Kijelentem ország-világ előtt, hogy azzal hogy anya lettem, nem szűntem meg Felnőttnek lenni. Hogy miért írom ezt? Azért, mert bár hosszú évek óta érzem, konkrétan megfogalmazni csak most sikerült, kicsi bölcsibe szoktatása kapcsán.
Visszagondolva, onnantól kezdve hogy az első gyermekemmel beléptünk a második trimeszterbe, valahogy az emberek viselkedése megváltozott felém. Én meg kezdő anyaként nem vettem észre, sőt kifejezetten élveztem a gondoskodást ( illetve az annak álcázott okoskodást és kioktatást).
Valahogy mindig előjött az, hogy igazából nem kezelnek felnőttként. Először a védőnő(k) a mindent tudó, és mindig mindent jobban tudó hozzáállásukkal. A szülészorvos, aki elnézően mosolyog néhány kérdés hallatán. ( Azért mert neki valami rutin, nekem az még új volt csókolom. Pl. hogy mi a frász a különbség a sima és a jósló fájás között…). Később, ahogy intézményesültek a gyerekek, rá kellett jönnöm, hogy nem csak a védőnő és az orvosok, de leginkább a pedagógusok és gyerekfelügyelők azok, akik azt hiszik, egy 12 éves kiskamasszal beszelnek.
Ebből pedig ennyi év (éber álom) után végre elegem lett.
NEM! NEM vagyok hajlandó ideges, ijedt gyerekként viselkedni. Nyilván én is hibás vagyok, hiszen a hozzáállásom megerősítette bennük azt, hogy helyesen bánnak velem. Mert kedvesen, visszahúzódóan és szerényen igyekeztem érvényre juttatni a kéréseimet, amit jogosnak éreztem. Mert kerülöm a konfliktust, és nem borítok senkire asztalt az első adandó alkalommal, hanem keresem az együttműködést. Akarva-akaratlanul is kiszolgálva ezt a faramuci rendszert. De most betelt a pohár. Nem csak azért, mert ezzel a viselkedéssel nem tudom megvédeni a gyerekeimet, hanem azért is, mert így örökké azt fogom elérni, hogy gyerekként kezeljenek. Olyannak, aki nem ért a gyereke neveléséhez, aki nem tud felelős döntést hozni és akinek azt is meg kell mondani, hogy tulajdonképpen ők ( a tanult emberek) jobban tudják hogy milyen szüksége van a gyerekemnek.
Szólok előre, hogy nem, nem fogják jobban tudni. Csakhogy ezt a változást magamban is adoptálnom kell.És ez sok munka lesz. Marha sok munka. De hogy eredményes, az tuti. Nem vagyok hajlandó beáldozni sem a gyerekemet, sem a méltóságomat sem az egómat egy olyan rendszer oltárán, ahol nem vesznek komolyan csak azért, mert anya vagyok.
Ti tapasztaltatok már olyat, hogy nem partnerként, hanem gyerekként kezeltek, amikor már nem volt indokolt?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: